Már nem pesti lány...

Kezdem az elején. Úgy másfél évvel ezelőtt beszélgettünk Pasival arról, hogy istenigazából egyikünk sem érzi jól magát Magyarországon. Persze akkortájt még csak tervezgettünk, mivel nem engedhettük meg magunknak, hogy egyik napról a másikra külföldre költözzünk, meg még nem is voltunk annyira régóta együtt, hogy bele merjünk vágni egy ekkora kalandba. Azért hogy ne csak terv maradjon a dolog, szépen apránként elkezdtünk félretenni mindketten. Aztán úgy fél évvel ezelőtt Pasi szólt a főnökének, hogy nem szeretne a szülőhazájában megöregedni. Pár napra rá aztán a főnöke előállt a nagy ötlettel: ha már amúgy is le akarunk lépni, menjünk Írországba, úgyis ott van a cég székhelye, és akkor legalább Pasi, aki nélkülözhetetlen és felbecsülhetetlen munkaerő (bizony ám, Kedves Olvasó, ennyire jó szakember), kéznél lesz, mert amúgy is fejlesztést terveznek. Szóval szépen el is kezdtünk felkészülni, megnéztünk pár dublini lakást a neten, aztán április elején kiderült, hogy sajnos a fejlesztés elég sokat csúszik, hónapokat kell még várni. Mivel az Odút időközben el kellett adnunk, sajnos nem volt lehetőségünk arra, hogy várjunk. Szerencsére készültünk B tervvel, Pasi egyik legjobb barátja, Dé egy évvel ezelőtt költözött ki Londonba és látványosan jól érzi magát, ódákat zeng meg minden. Persze én általában köbgyököt vonok abból, amit ő mond (szeret hülyeségeket összehordani), de úgy gondoltuk, jelen helyzetben nincs igazán választásunk. Pasi tehát április 17-én reggel 6-kor elrepült Londonba. A munkája megmaradt, mert hát tényleg ragaszkodik hozzá a főnöke. Én meg szépen leköltöztem Piri mamához, mert még volt néhány elintéznivalóm, meg Kutyit is hozzá kellett szoktatni az ottani rendszerhez. Közben minden nap chateltem vagy dumáltam Pasival, még itthon szerzett szállást, nem nagy szám, de addig megteszi, míg nem találok munkát (onnantól azért bátrabbak leszünk kicsit költekezés terén és megpróbálunk valami épkézláb helyet keresni, ahová Kutyit is vihetjük).
Péntek este volt egy fergeteges búcsúbulim, sokat nevettünk, ittunk pálinkát és elhangzott pár aranyköpés is, de személyiségi jogokra való tekintettel (és mert Pasi épp a fülemet rágja), erről csak címszavakban nyilatkozom.
Tegnap reggel aztán Lolita és az ő Ádámja segítségével autóba raktuk az óriási pink bőröndöt, amit direkt erre a jeles alkalomra vettem, 11 óra után néhány perccel már túlestem a biztonsági ellenőrzésen, fél 12 körül belepecsételtek az útlevelembe (mert kértem) és 12:20-kor már a WizzAir londoni (azaz lutoni) gépén ültem, másfél órával később pedig már Good afternoon-nal köszöntem a brit határőrnek, aki megkérdezte, hogy vagyok, mondom fáradtan, aztán azt is megkérdezte, honnan jöttem, mert furcsállta, hogy útlevél van nálam, mondtam neki, hogy Budapestről. Nagyjából tizenöt perccel később levettem a nagy rózsaszín bőröndöt, és láttam, hogy ügyesen kilyukasztották (hála az égnek, később kiderült, hogy csak egy e-liquidem lett oda, ami a társaival együtt egy zárható nejlontasakban volt, szóval most az egész tasak cseresznyeillatú). Amint napirendre tértem efölött, szépen kicsattogtam és amint megláttam Pasit, jól a nyakába borultam, még el is sírtam magam, mert mióta együtt vagyunk, még nem töltöttünk egymás nélkül ilyen hosszú időt, és bevallom, annyira hiányzott, hogy éjszakánként, ha senki sem látott, bőgtem, mint egy ötéves gyerek. Ezután vonatjegyet vettünk (még össze kell kapnom magam, hogy merjek Pasi előtt is angolul beszélni, gátlásos hülyegyerek vagyok), majd elbuszoztunk a vasútállomásig, aztán vonatra szálltunk, majd metróra, végül buszra (piros volt és emeletes és wow), és tök menő dolog az Oyster kártya, bár még szokni kell, hogy minden alkalommal oda kell érinteni, a pesti bérletet csak akkor kapja elő az ember, ha kérik. Meg az is tetszik, hogy a metrók többsége akadálymentes és az ÖSSZES busz alacsonypadlós, szóval simán lehet itt mozgáskorlátozottként is normálisan élni, legalábbis egyelőre úgy tűnik. A szállásra érve aztán eléggé kiakadtam azon, hogy az ittlakók fogalma a tisztaságról mennyire eltér az enyémtől (konkrétan olyan mocsok van, hogy rosszul vagyok, Pasi meg nem hajlandó négy vadidegen NŐ után takarítani, amit meg is értek, én meg nem fogok beszólni, csendben tűrök, legfeljebb mielőtt elmegyek, kisúrolok mindent, de úgy, hogy ők is lássák, hogy ÍGY KELL EZT, KÉREM TISZTELETTEL). Mindeközben már szörnyű fejgörcsöm volt, eldőltem, aztán ettem, majd miután helyrejöttem, elmentünk megnézni Canary Wharf-ot, meg a Jubilee parkban sétáltunk, aztán Dé munkahelyét is megcsodáltuk (Dé most épp hazalátogatott, szóval pont elkerültük egymást), meg a Cutty Sarkot, ami egy hajó, és a Temzét, aminek teljesen más szaga van, mint a Dunának (nyilván azért, mert nem ömlik bele tisztítatlanul Budapest szennyvize). Este tíz körül értünk vissza, aztán megnéztünk egy részt a félbehagyott sorozatunkból (Doctor Who), majd elaludtam.
Új fejezet kezdődött tehát az életemben. Meglátjuk, mi sül ki az egészből.